2014. szeptember 17., szerda

20. - hogyan tovább?

DRÁGA OLVASÓIM!
Na hogy megy a suli? Van már mit tanulni, igaz? Elhiszem, nekem is... Éppen ebből adódik, hogy mostanában eléggé elakadtam mindennel, ami a blogolást illeti. Legutoljára szombat reggel írtam valamicskét, pár bekezdést a történethez, a 23. fejezetbe, ami egy kicsit ijesztő számomra, mert előtte se nagyon foglalkoztam a sztorival egy jó darabig. Komolyan el vagyok veszve a mindennapokban: reggel indulás, egész nap kavarog a fejem az iskolában, le vagyok kötve, aztán ha hazaérek, pihenek egy kicsit és tanulhatok tovább - mert miért is ne?! Ahogy magamat ismerem, mindig szakítok időt arra, amit szeretek, ezt az Egy életen átnál alaposan megtanultam, még akkor is, ha a tanulásom rovására megy. Hiába, ez a szenvedély már csak ilyen! Ám ami azt illeti, mostanában még ehhez sincsen affinitásom. Legszívesebben egészen estig csak feküdnék az ágyamban, és zenét hallgatva bámulnék ki a fejemből. Három fejezetet és epilógust várok még magamtól, és vége az Agapénak, szóval nem valami sok, és mindenképpen szeretném befejezni, csak szüneteltetni/csúszni meg semmiképpen sem akarok. Eddig szépen tartottam magam a határidőkhöz, nem lesz ez ezentúl sem másképp remélem. Na de, lényeg a lényeg: csak szerettem volna, ha tudjátok, hogy állok írás terén. Ráadásul... egyre inkább csak egy új történet darabkái és jelenetei kavarognak a lelki szemeim előtt, amik még inkább elvonják a figyelmemet. De kitartó leszek, és be fogom fejezni az Agapét!
És most ismét köszönetet mondok Nektek drága olvasóim a sok-sok pipáért, kommentért, kattintásért és mindenért! Csodálatosak vagytok, köszönöm, köszönöm, köszönöm!! <33
szeretettel,
Dorine Osteen





~¤~











2013. 06. 17., Chicago
Fintorogva meredek a tálcára, amit Quinn az előbb hozott be a szobámba. Nem néz ki olyan rosszul az étel, ami rajta van: mintha hozták volna valami étteremből. Ennek ellenére valahogy nem akaródzik beleenni, mert ki tudja, talán tettek közé olyan anyagot, amit nem lenne tanácsos elfogyasztanom. Ám ahogy az ágy szélén ülök és farkasszemet nézek a a vacsorámmal, a hasam egyre inkább és egyre hangosabban követeli magának. Így hát, végül megadom magam. Felállok, az ágyra hozom a tálcát, a falnak vetem a hátam, és nekilátok. Tényleg nem rossz, sőt egész finom.
Miután végzek, a földre teszem az üres tányért, a poharat és az evőeszközt, és felsóhajtok. Hogyan tovább? - fut át egymás után többször is a fejemen. Az a bizonyos Főnök (akinek a nevét még mindig nem hallottam) azt mondta, holnap majd mindent megtudok. Holnap végre tisztában leszek azzal, hogy mire is kellek neki, hogyan akarja előcsalni Robertet. Nagyon remélem, hogy nem az egyik ujjamat akarja elküldeni neki...
Kiráz a hideg a gondolatra, és ösztönösen végigtördelem a kézfejemet. Az ujjbegyeim rátalálnak a jegy gyűrűm sima, hűs felületére, mire lehunyom a szemeimet.
- Istenem – suttogom magam elé. A szavaim mintha a szobában kavarognának, többször is úgy érzem, a mellkasomnak ütköznek. Bár lehet, hogy csak a szívem kalapál olyan hevesen, hogy majd' átszakítja a bordáimat. - Kérlek, segíts – motyogom tovább. Eldőlök az ágyon, a légzésem percek alatt lelassul, és szinte teljesen megnyugszom. Talán képzelődöm, de mintha az a természetfeletti forróság megint elárasztana. Azt hiszem, ez az az erő, amiről a mesékben olvasni lehet. A szeretet ereje.

~¤~

2013. 06. 18., Chicago
Reggel van, mikor kinyitom a szemeimet. Kevés hiányzik hozzá, hogy a kihányjam a tegnap esti vacsorát. Megrémít az émelyítő érzés, mert arra enged következtetni, hogy talán tényleg beleraktak valamit az ételbe – ám a következő pillanatban úgy kavarodnak fel az emlékek a fejemben, mintha szélvész söpörne végig rajtuk. Nem most vagyok rosszul először: Yorkville-ben minden reggel ilyen gondokkal küszködtem, és volt, hogy érthetetlenül fáradt, kimerült voltam.
Összevonom a szemöldökeimet, és mélyeket lélegzem, hátha segít. El kell telnie pár percnek, de a végére már egész jól leszek. Csak ekkor tudom értelmesen végiggondolni az egészet. A reggeli rosszullétek általában akkor jelentkeznek egy nőnél, ha... ha terhes. Lehetséges lenne, hogy nálam is ez a helyzet? Elvégre már elég idő telt el azóta, hogy Rob szerves része lett az életemnek.
Az alhasamra szorítom az egyik tenyeremet, és kerek szemekkel bámulom a szemközti falat. Egy kicsit megrémülök, és ez a rémület minden egyes pillanattal egyre inkább eláraszt. Nem az aggaszt, hogy valószínűleg egy élet növekszik bennem, hanem az, hogy pont most. Veszélyben vagyok, és nem bocsájtanám meg magamnak, ha ennek az apróságnak miattam esne valami baja. Ha tényleg létezik, akkor ő a kisbabám, Robert kisbabája. A mi gyerekünk.
Arra eszmélek fel, hogy valaki zörög a zárral, ahogy beleteszi a kulcsot. Gyorsan felugrom, mindenféle előbbi érzelmet eltűntetek az arcomról, és gyorsan hátra simítom a hajam. Ez a maffia semmiképpen sem szerezhet tudomást az állapotomról.
Kinyílik az ajtó, és Quinn lép be a szobába, a kezében egy újabb tányérral. - Jó reggelt – köszön rám. Nem felelek, csak bámulok rá, mire fáradtan elvigyorodik. - Hogy ízlett a vacsora? - kérdezi teljes természetességgel.
- Mikor beszélhetek a Főnökötökkel? - terelem az értelmetlen témát.
- Nocsak, milyen kis buzgó valaki – grimaszol rám. Mikor lehajol, hogy felvegye a földről a tálcát, kedvem támad jól belerúgni a hátsójába, de tartok a következményektől, így inkább türtőztetem magam. - Majd ő szól, ha itt az ideje, ne aggódj – kacsint rám.
- Ezt nem fogjátok megúszni – sziszegem felé, mikor elindul az ajtó felé.
Megtorpan, visszafordul, és az arcán egy pillanat alatt ezernyi érzést látok viszont. - Nem is az a célunk – feleli. A zár hangosan kattan utána.
Nem tudom mire vélni a válaszát, és szinte egész délelőtt azon agyalok, mire célzott. Arra jutok, hogy nem lehet mindegy nekik, hogy visszamennek-e a börtönbe, ám a legfontosabb mégis az, hogy bosszút állhassanak Robon – éppen ezért olyan veszélyes a helyzet. Nem vagyok otthon a maffiák életében, de valahogy úgy működhetnek, mint egy nagy család, akik piszkos ügyekkel foglalkoznak, és minden bizonnyal a legfontosabb az összetartás a számukra – tehát ha valaki áruló, akkor annak a legsúlyosabb büntetés jár, amit minden áron megadnak neki. Bár elég abszurd a dolog, hiszen a maffia volt az, aki hátra hagyta Robertet, mikor rájuk szállt az FBI.
Próbálom tisztázni magamban a gondolataimat, de nem igazán sikerül. Egyre inkább az kezd foglalkoztatni, hogy mi zajlik odakint, a szobám ajtaján túl. Vajon mire készül a maffia? Mit fognak csinálni velem? Az is megfordul a fejemben, hogy meg kéne szöknöm, ám sajnos ennek semmilyen módját nem látom. Lehetetlenség lesz négy, fegyverrel felszerelt alak és egy vérszomjas vezér elől meglógni, bármennyire szeretném is. Együtt kell működnöm velük, és valahogyan üzenni Robnak, hogy ne jöjjön értem, bármi történjék is.
A farzsebemhez kapok, amiben ott a levél, rögtön utána pedig úgy nézek körbe a szobában, mintha otthon lennék és keresnék valamit. A telefonom után kutakodom, ám rá kell jönnöm, hogy nincs nálam: a táskámban hagytam, az pedig a kocsiban maradt. Minden bizonnyal már feltörték és el is lopták a cuccaimat. Teljesen egyedül maradtam, egyedül valami isteni csodára számíthatok – és míg várok, azért imádkozom.
Végül úgy dél lehet, mikor újra kinyílik a szobám ajtaja, és megint Quinn lép be rajta. - Gyere – adja ki az utasítást. - A Főnök hívat.
Először megdermedek a szavak hallatán, de rögtön utána erőt veszek magamon, megacélozom az idegeimet és követem a férfit a küszöb hőn áhított túloldalára. Abban a pár másodpercben, míg elérjük a másik ajtót, ami mögött a maffiavezér van, jól megnézem magamnak a lakást. Most nem látom Mayát és a két pasast, de egy, a sarokból nyíló ablak függönyeit elég hívogatóan lebegteti az utcai levegő. Megjegyzem a helyét, és máris elkönyvelem magamban, hogy valahogyan talán sikerülhetne ott kiszöknöm. Csak egy kis felfordulást kell csinálnom.
Tovább nincs időm nézelődni, mert Quinn egyszer csak megragadja a vállamat, mire felszisszenek.
- Áu! - kiabálok rá. - Ez fáj!
Válaszolni akar, gondolom leordítani, hogy fogjam be, de nincs rá lehetősége, mert a Főnök jelenik meg az ajtóban.
- Engedd el! - utasítja sziklaszilárd, öblös hangon. Quinn olyan hirtelen lép hátra, mintha szellemet
látott volna. Látszik rajta, mennyire fél a vezetője haragjától, és mennyire tiszteletben tartja a parancsait. - Mégis mit képzelsz? Nem ismered a szabályokat? - szidja tovább a Főnök.
- Elnézést, Főnök, csak... - Próbál szabadkozni, de a másik férfi félbeszakítja.
- Mindig bánj tisztelettel a nőkkel – emeli magasba a mutatóujját. - Ezt jegyezd meg. Most pedig kérj bocsánatot a hölgytől – teszi hozzá szigorúan.
Quinn felém fordul, a tekintete szikrákat szór. Látom rajta, hogy ha ölni tudva vele, már halott lennék – de ha nem a szemeivel végezne velem, akkor a puszta kezeivel fojtana meg. Szörnyen megalázó lehet neki a helyzet. - Elnézést kérek, Mrs. Brown – mondja. A hangja rémesen hideg, nem is vártam tőle mást.
- Majd meglátom, hogy elnézem-e – szegem fel az állam, kihasználva pillanatnyi előnyös helyzetemet. A Főnökre pillantok, arra számítva, hogy ezek után majd beolvas valamit, de legnagyobb meglepetésemre csak mosolyog.
- Kate, ahogy tegnap mondtam, a mai napon szükségem lesz a segítségére – magyarázza. Int Quinnek, aki erre bólint, és a földet bámulva távozni készül. Még mielőtt elhagyná az előszobát, a Főnök megveregeti a vállát, mintha így vigasztalná meg. Nincs időm csodálkozni, ugyanis mi is elindulunk, miközben a férfi tovább meséli a terveit. - Szeretném, ha felvennénk egy videót, amit azután elküldünk Robertnek.
Mukkanni se tudok, mert kinyílik az egyik ajtó, amit egy függöny mögé rejtettek, és teljesen ledöbbenek a látványtól. Az egész olyan, akár egy stúdió. Teljesen fehér, középen van egy szék, szemben vele egy kamera, készen arra, hogy felvegye a személy szavait, akit oda ültetnek.
- Mit szól? - lép mellém a Főnök. Széles mosoly ül az arcán, de nekem inkább hányni van kedvem. Hogy kényszeríthetnek arra, hogy belebeszéljek egy kamerába, aminek az anyagát aztán elküldik a férjemnek? Ahogy Robertet ismerem, azonnal hozzám fog rohanni, akkor pedig ki tudja, mi történik majd. Valahogy muszáj jeleznem neki, hogy ne jöjjön ide! A legegyszerűbb megoldás talán az lenne, ha nem mennék bele a videózásba, de az kizárt dolog, hiszen ki tudja, mire képesek ezek öten annak érdekében, hogy elérjék a céljukat?
- Rosszabbra számítottam – nyögöm ki végül, aztán mély levegőt veszek, mert érzem, hogy megint rosszullét kerülget.
A Főnök felnevet, de nem válaszol semmit. A háta mögött összefont ujjakkal lépked körbe a szobában, majd megáll a szék mögött, és a háttámlájára simítja a tenyereit. - Szeretném, ha együttműködne velünk, Kate – mondja meglepően nyugodt hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolgára kérne. - Nem akarom, hogy bármi baja essék.
Hosszan bámulok bele a szemeibe, és azt emésztgetem, amit az előbb jelentett ki. - Nem mondja komolyan – hunyorgok rá gúnyosan. - Csak azt ne mondja, hogy a maffiás múltjában mikor lelőtt valakit, kihívta hozzá a mentőket...
A Főnök lassan elmosolyodik, és a széket kezdi bámulni. Aztán továbbra is a földre szegezett tekintettel elindul felém, és ahogy egyre közelebb ér, esküdni mernék, hogy a bőrömön érzem a belőle párolgó forróságot. Mintha izzana.
- Mrs. Brown – sóhajt fel hosszan, mint akinek szörnyen nehezére esik, hogy újból elmagyarázzon valamit. Nem tartja meg a tisztes távolságot, ezért hátrálni akarok, de megragadja a felkaromat, és magával szemben tart, olyan erősen, hogy az ujjai körül elfehéredik a bőröm. Mikor felnéz rám, érzem a leheletében a vörösbort. - Én csak azt ölöm meg, akit muszáj. Magát nem muszáj. Nem akarok fölösleges fájdalmat okozni önnek – mondja egészen halkan, szinte suttogva. Van valami a hangjában, amitől kiráz a hideg.
- Hogy érti, hogy fölösleges fájdalmat? - ráncolom a homlokom.
- Úgy, hogy éppen elég lesz az, amit majd akkor fog érezni, mikor holtan látja a férjét – komorul el az arca.
Olyan hirtelen rántom ki a karomat a szorításából, hogy a könyökömmel véletlenül beleütök a saját medencecsontomba. Talán az éles, lüktető fájdalom az, ami segít, hogy ne kezdjek el ordibálni ezzel a pasassal. Annyira letaglóz, amit mondott, hogy mindennél szívesebben kevernék le neki egy hatalmas pofont, de helyette az oldalamra szorítom a kezem, és zihálva tűröm az érzést.
- Kérem, foglaljon helyet – mutat a székre a Főnök. A tekintete és az arca is kemény, a szavaival egyértelműen parancsol.
Nem ellenkezem, szó nélkül ülök le. Elhatározom, hogy ezen túl csak akkor fogok beszélni, ha nagyon muszáj. Ennek tekintetében végig néma maradok, míg az előkészületek zajlanak. Próbálok nem odafigyelni arra, hogy mi történik, de képtelen vagyok nem észrevenni, mi folyik a szobában. Megjelenik Maya és a két idegen fickó, akik a Főnök felügyelő tekintete mellett beállítják a kamerát. Nem tudom, mit csinálhattak, mert szinte mindegyikük kezén van valahol egy kis zöldes-fehéres festék. Ám még mielőtt mélyebben tanulmányozhatnám őket, a kamera feje felém fordul, és ettől olyan érzésem támad, mintha valaki bámulna.
- Oké – szólal meg egyszer csak Maya. - Nézz egyenesen a kamerába.
Követem az utasítását, így látom, ahogy a lencse kitágul majd összeszűkül, így mérve be az élességet.
- Visszaszámolok háromtól, aztán elkezdjük felvenni – magyarázza a nő, egyenesen rám nézve. - Kész vagy?
- Mit mondjak? - rázom meg a fejem. Kezdek ideges lenni, ezért a szék kartámláját kezdem markolászni. A körmeimmel hosszú karcokat vések a fába, de nem érdekel. Legalább egy kicsit elvonja a figyelmemet.
- Hát... - Maya összecsapja a tenyereit, és a plafonra bámul. - Mit tudom én. Például, hogy jól vagy, nem hiányzik egyik ujjad sem, és hogy ha látni akar, akkor...
- Iron Hotel – vág közbe a Főnök. - Huszadikán menjen az Iron Hotelhez délután háromra, az FBI-os barátai nélkül. Mondd meg, hogy ha akár egyetlen fehérgallérost is meglátok, akkor neked véged.
Mayára nézek, aki kicsit zavartnak tűnik – úgy látszik, nem ez volt az eredeti terv, de a nő nem ellenkezik, inkább bólint egyet, aztán megint rám néz, és kérdően a magasba vonja a szemöldökeit. Még utoljára végiggondolom magamban, hogy mit kell és mit szeretnék mondani, aztán bólintok, hogy kezdhetjük. A kamera sarkában pirosra vált a lámpa.

4 megjegyzés:

  1. Drágaság! ♥

    Hű... csodás rész volt! Mégis, ahogyan olvastam, hogy alig pár rész van hátra; csalódott lettem. Mert imádom a blogod, Kate-et, Robertet, és úgy az egész sztorit... de. Nem most fogok kisregényt írni az érzéseimmel kapcsolatban, szóval:
    OMG! Mit fog mondani Kate? Talán valamit elmotyog, majd felpattan a székből, és kirohanva a szobából kiszökik az ablakon? Végül pedig nem számítva a magasságra kitöri a nyakát? :D Oké, ez morbid volt. Szóval ajj. Vagy esetleg már az ajtóban elkapják, és lábon lövik? Hmm, micsoda fantázia...
    Mindenesetre drága, nagyon nagyon kiváncsi vagyok! ♥

    U.I.: Mi az e-mail címed Honey? :)

    Imádi: Bo♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bo!
      Jaj az ötleteid, annyira szeretem őket! :D Ami azt illeti, megint csak nem szeretnék elárulni semmit sem a folytatással kapcsolatban, hiszen mindennek meg van a maga ideje, hamarosan kiderül, mi következik. De az biztos, hogy tényleg rohamosan fogynak a részek! :C Nekem furcsább a leginkább, hidd el.
      Köszönöm neked, hogy írtál és hogy ennyire szereted a történetet meg a szereplőket, olyan aranyos vagy! <3
      Az email címemet megtalálod az oldalsávban, de leírom: bridgestory777@gmail.com
      :)

      Dorine <33

      Törlés
  2. Drága Dorine!
    Remélem azóta egyre jobban belejöttél a tanulásba és már az Agapé folytatásához is kedvet kaptál. Amúgy, sportpszichológián pont a szeretetről beszélgettünk és olyan büszke voltam, amikor tudtam, mi az az Agapén :") ezt muszáj volt megemlítenem.
    Hitetlenkedve olvastam, hogy ár csak ilyen kevés rész van hátra. Öt fejezet és Epilógus, vagy csak én vagyok rossz matekból? :O
    Egyébként, rátérve a részre... egyre kevésbé hiszek abban, hogy Quinn jó, pedig nagyon, de nagyon szeretném, ha az lenne. Már egy ideje sejtettem, hogy Kate terhes, örülök, hogy rájött és örül a babának, bár kétségtelen, hogy rossz az időzítés. Aztán pedig a terv, és a Főnök meg a többiek viselkedése. Annyira zavaros... maga a férfi is zavaros. Nem tudom, mit tartogatsz még a számunkra, teljesen összekuszáltad a gondolataimat.
    Csak így tovább!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Nem, nem te vagy rossz matekból, mert komolyan ennyi rész van hátra... Hamarosan lezárul ez a történet, és nem is tudom igazán, milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Elképesztően furcsa, annyi biztos!
      De király, hogy tudtad, mi az az agapé! :333 Látod, ezért aztán igazán megéri csinálni ezt az egészet.
      Quinn valóban nem valami jófiú, akármennyire is lehetett volna az. Kate terhes, de az is lehet, hogy csak ő érti félre... ki tudja? :"D Na mindegy, majd ez is kiderül. A Főnök, haha, tényleg zavaros. xd Ez rá a jó szó.
      Mindent összevetve örülök neki, hogy továbbra is érdekel a folytatás, és remélem, nem fogok csalódást okozni. Köszönöm a szavaidat! :3

      Dorine <33

      Törlés