DRÁGA OLVASÓIM!
Először is, van egy jó hírem. Azt hiszem, sikerült kibillennem az írói válságból, méghozzá elég morbid módon. Múlthét csütörtökre lebetegedtem, itthon töltöttem két napot, és azalatt megszületett a 23. és a 24. fejezet is! Vagyis még egy rész vár megírásra, amire talán pénteken vagy a hétvégén sikerül majd időt kerítenem, aztán az epilógus, és végeztem. Az a helyzet, hogy nagy dilemmával küzdöm a befejezést illetően, és nem tudom, hogy legyen... de azt hiszem, ezt ráhagyom a dolgok alakulására, majd írás közben eldől, mi lesz. A lényeg az, hogy semmi gond, nem lesz késés azt hiszem, minden a legnagyobb rendben. :)
Ami ezt a fejezetet illeti: HŰHA! Annyira furcsa volt megírni a végét, és ti is rá fogtok jönni, hogy miért. Nagyon együtt tudtam ám érezni Kate-tel! A közepén is lesz egy meglepetés, mit szóltok hozzá? Remélem tetszeni fog nektek, én izgatottan várom a véleményeiteket. És mint mindig, most is köszönetet kell mondanom a pipákért, a kommentekért és azért, hogy itt vagytok és olvastok! KÖSZÖNÖM! <3
U.I.: Drága Laura! Ugyan nem lehettem ott a szülinapi bulidon, de remélem, megkaptad az ajándékod, és hasznát fogod venni! Ami pedig a meglepi-bulit illeti, jól meglepődtél, mi? ;3 Hanna egész nap ezen pörgött, képzelheted, milyen volt két törin, míg a tortádat vártuk... :p Na mindegy, még egyszer nagyon, nagyon boldog tizenhetediket, élvezd ki, mert ez az utolsó éved kiskorúként (én már csak tudom, hahaha). Ezt a fejezetet pedig Neked ajánlom drága Kenyérke, mint amolyan utó-szülinapi-ajándék. Fogadd kenyeresen! <3
szeretettel,
Dorine Osteen
~¤~
2013. 06. 18., Chicago
Quinn lép be a szobámba, becsukja maga mögött az ajtót, amit először nem tudok mire vélni, hiszen nincs nála tálca. Akkor meg minek jött?
- Felség. - Az egyik
kezét a hasára, a másikat a háta mögé teszi, és gúnyosan
meghajol. Tudom, azért csinálja, mert bocsánatot kellett kérnie
tőlem, de nem érdekel. Kihúzom magam, és mikor felegyenesedik,
egyenesen kék szemeibe nézek.
- Ó, ezt még egyszer,
ha kérhetném – mosolyodom el szélesen. Megtettem, amit a Főnök
kért tőlem, ezért azt hiszem, nem fog bántani, Quinn pedig tudja,
hogy egy ujjal sem érhet hozzám, így nem bánom, mikor egy kicsit
húzom az agyát. Így sokkal könnyebb elviselni ezt az egészet. Az
ég szerelmére, hiszen elraboltak!
Quinn arca elkomorul, a
kezei ökölbe szorulnak, látom rajta, hogy legszívesebben
felpofozna, és mikor tesz felém két lépést, egy pillanatra
megremegek. Talán mégsem kéne olyan merésznek lennem...
- Kint fogsz ebédelni,
velünk – mondja tömören és hidegen.
- Tessék? - lepődöm
meg.
- Gyerünk – int a
fejével ahelyett, hogy tovább magyarázna. Mikor nem mozdulok,
idegesen beletúr a hajába. - Gyere már! - szólít fel ismételten,
egy fokkal ingerültebben. Azt hiszem, jobb lesz, ha vele tartok, még
mielőtt olyat tesz, amit nem szabadna.
Felállok az ágyról,
elindulok felé, mire kinyitja az ajtót, és előre enged. Ahogy
elsétálok mellette, érzem a belőle párolgó forróságot, amitől
kiráz a hideg. Hátborzongató tud lenni, ha ilyen közel vagyunk
valakihez. Mégis, leginkább akkor rettenek meg, mikor meglátom, mi
vár egy szobával arrébb. Rá kell jönnöm, hogy ez a hely minden
bizonnyal valamilyen egyszerű lakás lehet, mert Quinn a konyhába
vezet, ahol ott az egész csapat, egy asztal körül ülve. A Főnök,
Maya, a pasasok, akiket nem ismerek, és két üres hely – minden
bizonnyal nekünk.
- Foglaljon helyet, Kate
– invitál kedvesen a Főnök, aki az asztalfőnél ül, mint
valami tekintélyes családfő. A balján lévő helyre mutat, mire
kissé feszengve megindulok arra. Mindenki tekintetét magamon érzem,
ahogy leülök Maya mellé. Quinn velem szemben telepszik le, és
látom a tekintetében, hogy mennyire nincs ínyére ez az ülésrend.
Mégis, természetesen egy szót sem szól, inkább megfeszített
állkapoccsal bámulja a tányérokat.
Követem a tekintetét,
és még csak most látom, hogy valódi kis lakoma van az asztalon.
Olyan, akár egy hálaadás napi vacsora, egyedül a hatalmas pulyka
hiányzik. Összefut a nyál a számban, ám ahogy meglátom az
aszalt szilvát tőlem nem olyan messze, hirtelen hányingerem lesz.
Te jó ég, csak most ne dobjam ki a taccsot!
A rosszullétemmel
küszködöm, míg egyszer csak meg nem hallom a nevem. Felpillantok,
és azt látom, amint Maya felém nyújtja az egyik tálat. Mintha
mosolyognának a szemei, mégis, képtelen vagyok visszamosolyogni
rá. Inkább elkapom róla a tekintetem, és úgy teszek, mintha
észre se vettem volna. Úgy teszek, mintha senkit
se vennék észre. Így tüntetek, mert szörnyen abszurdnak tartom
ezt az egész helyzetet. Elrabolnak, videót csinálnak, amin a
férjemnek üzenek, akit meg akarnak ölni, most meg leültetnek az
asztalukhoz, hogy ebédeljek velük. Hát köszönöm, de ebből nem
kérek.
- Valami gond van, Kate?
- kérdezi a Főnök.
Összepréselt ajkakkal
nézek rá, végül megrázom a fejem. - Nem vagyok éhes, köszönöm.
- De legközelebb csak
vacsorát kap! - feleli erre a viccesnek szánt választ.
Olyan hosszan bámulok
bele gonosz kis szemeibe, amilyen hosszan csak tudok. - Mi lesz, ha
Robert nem válaszol a videóra? - kérdezem hirtelen. Remélem, ez
majd segít, hogy elmenjen a kedve a viccelődéstől. Mikor
érezhetően megfagy a levegő falak között, elégedetten
megköszörülöm a torkom. Legnagyobb meglepetésemre azonban a
Főnök nem jön zavarba, sőt: mintha fellelkesedne ettől az
eshetőségtől.
- Akkor rosszul döntött
– mondja, majd felszúr a villájára egy borsószemet, és
jólesően elrágcsálja.
- Ezt hogy érti? -
vonom össze a szemöldökeimet.
Szélesen elvigyorodik,
amiből arra következtetek, hogy valami olyat akar válaszolni, ami
nagyon nem fog tetszeni, ám erre végül nem kerül sor, mert a
következő pillanatban megszólal a bejárat csengője. Most dermed
meg csak igazán a levegő! Quinn a fegyvere után kap és felpattan,
hogy megnézze, ki az, de a Főnök int neki, hogy maradjon, aztán
Mayára bök, aki bólint egyet, feláll, lesimítja a ruháját,
helyre igazítja a tincseit, és indul, hogy ajtót nyisson. Quinn
közben visszaül a helyére, de látom a kéztartásán, hogy a
fegyver ott az ujjai között. Nagyot nyelek, mikor észre veszem,
hogy a két másik pasasnál is hasonló a helyzet.
Feszülten figyelek
minden mozdulatra. A Főnök szemmel láthatóan azon gondolkodik,
hogy talán jobb lenne engem eltüntetni onnan, de valamiért mégis
maradhatok. Talán Isten meghallgatta az imáimat, és itt a
lehetőség a szökésre?
Maya lenyomja a
kilincset, a szobát pedig továbbra is csönd üli meg.
- Jó napot kívánok,
kisasszony – hallom meg a hangot a küszöb túloldaláról.
Majdnem félrenyelem a saját nyálam, mikor felismerem, hogy kié.
Elképedve bámulok a bejárat felé, egyszerűen nem hiszem el, hogy
valóban ő lenne az. - A légkondicionálót jöttem ellenőrizni.
- Ömm... - Maya egy
kicsit összezavarodik, ám a következő pillanatban előveszi a
legbájosabb mosolyát, és megrázza a fejét. - Semmi baja a
légkondinak, köszönöm szépen.
- Hmm, valóban? -
hangzik a kérdés. - Mostanában elég sok panasz érkezett erről a
környékről, hogy néhány készülék füstöt fúj a lakásba.
Nem fordult elő ilyesmi?
- Nem – vágja rá a
nő.
Ebben a pillanatban
felgyorsulnak az események. A Főnök összegyűri a szalvétáját,
aztán int Quinnek, aki mindenféle további utasítás nélkül is
tudja, mit kell tennie. Felpattan az asztaltól, megragadja a
könyökömet, és magával húz. Tudom, hogy ez az a pillanat. Most,
vagy soha.
- Azért ha nem bánja,
akkor én... - A légkondicionáló szerelőnek öltözött Hilgar
tovább erősködik, mire Maya egyre idegesebb lesz, főleg, mikor a
fickó a zsebébe nyúl.
- Hilgar! - sikoltok
felé.
Quinn oldalra kapja a
fejét, a szemei hatalmasra kerekednek. - Ez a recepciós! -
kiabálja. - Nem légkondis, ez a...
Hilgar a földre dob
valamit, ami hangosan koppanva gurul be a lakásba, rögtön utána
pedig sűrű, sötét füstöt kezd okádni magából.
- Látja, én mondtam,
hogy néha füstölnek a légkondik, szóval esetleg... - Hilgar
gyorsan hadarja a szavakat, ám most semmiképpen sem néz ki
sutának, sőt, épp ellenkezőleg. Pontosan tudja, mit csinál. A
lakás egybenyitott helyiségeit olyan gyorsan tölti meg az
átláthatatlan füst, hogy a többieknek még felocsúdni sincsen
idejük. - Kate! - kiabálja a nevem Hilgar.
Ösztönösen cselekszem,
akár egy csapdába esett állat. Kitépem magam Quinn szorításából,
aki időközben fuldokolni kezdett a füsttől, mint mindenki más.
Mivel a látásomat teljesen elhomályosítják a csípős könnyek,
a torkomat pedig marja a sűrű levegő, szinte vakon tapogatózva
indulok el arra, amerre az ajtót sejtem. Hallom, ahogy a Főnök azt
ordibálja, hogy kapjanak el, ám ez valamilyen csoda folytán
senkinek sem sikerül. Egyszer mintha valaki belemarkolna a vállamba,
de a következő pillanatban el is enged. Végül aztán sikerül
átverekednem magam a füstön, és szó szerint átesem a küszöbön.
Hilgar abban a
pillanatban gyorsan be is csukja az ajtót, és segít felállnom a
földről. - Jöjjön, gyorsan – húz magával. Belekapaszkodom a
vállába, még mindig szörnyen köhögök és alig látok valamit,
de a bensőmet boldogság tölti el, hogy végre kikerültem onnan.
Az egész olyan, akár egy film akciójelenete.
Ugyan minden porcikám
azért könyörög, hogy megállhassak és végre normálisan kapjak
levegőt, mégsem teszem. Hilgarral együtt rohanok ki az utcára, a
friss levegőre, aztán minél távolabb ezektől az emberektől. Nem
tudom, hogyan keveredünk ki a nyomortelepről, ám valahogy mégis
sikerül, és mire eljutok odáig, hogy rendesen látok, már
felismerem Chicago hatalmas felhőkarcolóit. Fogalmam sincsen,
milyen távol lehetünk a nyomornegyedtől, de Hilgar egyszer csak
megáll, és leültet egy padra.
- Oké, fél perc pihenő
– mondja.
Szétmaszatolom az
arcomon a könnyeimet, és kerek szemekkel bámulok rá. - Maga? -
kérdezem cseppet sem titkolt meglepettséggel.
- Én bizony – bólint
büszkén.
- Megmentett! - rázom
meg a fejem. Mikor tovább mosolyog, és a jókedve egyre csak
szélesebb lesz, szipogok egyet. - Miért? És hogyan?
- Azért, hogy
visszaadjam Robertnek, és úgy, ahogy látta – magyarázza.
- Ismeri a férjemet? -
hökkenek meg ismét.
- Ahogy mondom –
bólogat.
- De... de a múltkor
még azt mondta, hogy... - Elhagynak a szavak, a fejemben minden
összemosódik, már nem is értem, mi folyik körülöttem.
Megtöltöm a tüdőmet friss oxigénnel, és arra gondolok, amit
Hilgar az előbb mondott. Hogy visszaadjam Robertnek.
- Emlékszik még, hogy
mit mondtam az időről? - kérdezi, és közben az eget kémleli.
- Talán – rázom meg
a fejem.
- Hát most azt mondom
róla, hogy kevés van belőle, úgyhogy nyomás – nyújtja felém
a kezét.
~¤~
2013. 06. 18., Chicago, Downtown
Nem tudom pontosan,
meddig rohanunk a városban. Olyan környéken járunk, amit nem
ismerek – egyedül azért vagyok biztos benne, hogy még Chicagóban
vagyunk, mert érzem a levegőben a Michigan-tó illatát. Aztán
egyszer csak megpillantok egy hatalmas épületet a távolban, és
nem telik bele sok időbe, már a bejárata előtt állunk.
- Innentől magáé a
terem, Mrs. Brown – mutat az ajtóra Hilgar.
- És magával mi lesz?
- nézek le az alacsony alakra. - Quinn felismerte, veszélyben van!
- Amint láthatta, a
veszély az én világom – mosolyog rám. - Ne higgye, hogy az élet
csupa véletlenekből áll! - Megkocogtatja az épület üvegajtaját,
mire odanézek, és mikor visszapillantok, Hilgarnak már se híre,
se hamva.
Elkínzott arccal
kutakodom a tömegben, hátha megpillantom, de nem, teljesen eltűnt.
Fura egy fickó, az már egyszer biztos, de megmentett, és ezért
hálával tartozom neki. Nagyon remélem, hogy találkozom még vele.
Felnézek az ajtón álló
feliratra, és az ereimben megfagy a vér, mikor elolvasom. Hilgar az
FBI-hoz hozott! Gondolkodás nélkül lököm be a szárnyakat, aztán
nem törődve a gyanakodó tekintetekkel, odarohanok az első
fehérgalléroshoz, akit meglátok.
- Uram! - ragadom meg a
zakóját.
- Igen? - néz le rám
meglepetten. Kerek fejű fekete pasas, és ahogy az arcomat fürkészi,
összevonja a szemöldökeit. Nem csodálom, borzalmasan nézhetek
ki. - Miben segíthetek?
- Simon... - Itt van a
nyelvem hegyén, de nem jut eszembe a vezetékneve. Hogy is hívták?
Kell két másodperc, de a végén beugrik. - Frizzel, Simon Frizzelt
keresem – zihálom.
A fickó megrázza a
fejét, és lehámozza az ujjaimat drága öltönyéről. - Nézze,
hölgyem...
Mivel minden bizonnyal
hosszas prédikációba akar kezdeni, amit azzal zárna, hogy kitesz
az épületből, újból a vállára tapasztom a kezem, erősen
belemarkolok a ruhájába, és félbeszakítom. - Mutassa meg, ki az,
könyörgöm! Ismer engem, meg kell találnom, veszélyben vagyok! -
hadarom. - Ha nem ismer fel, akkor börtönbe csukhat, vagy mit tudom
én – halkul le a hangom. Biztos vagyok benne, hogy nem meggyőztem
az alakot, egyszerűen csak szánalmasnak talál, ezért segít –
de végül megteszi.
Egy csomó emeletet
megyünk felfelé lifttel, végül kiszállunk, és egy üvegajtón
túl elterülő hatalmas irodaszerűségre mutat, annak is a tetején
lévő kisebb helyiségre.
- Ott van fent, ő az –
mondja.
- Köszönöm – nézek
rá -, hálásan köszönöm! - Aztán vissza se nézek, belépek az
irodába.
Odabent tisztaság és
kávé illata fogad. A papírok egymásra rendezve, minden
letisztult, fehér, az asztalok csinosan állnak egymás mellett,
rendezett sorokban. Az emberek élére vasalt nadrágban, tökéletesen
makulátlan öltözetben intézik az FBI ügyeit. Talán zavartatnom
kéne magam, de ahhoz túlságosan leköt, hogy végre beszélhessek
Simon Frizzellel. Felnézek egyszemélyes irodájába, és még csak
most látom, hogy valaki más is van ott vele, akit eddig észre se
vettem. Egy széken ül, háttal nekem, a homlokát összekulcsolt
ujjain nyugtatja és az asztalon támaszkodik. Talán ez az apróság
az, amitől mint villámcsapás, úgy hasít belém a felismerés.
Ott állok az FBI egyik
osztályának kellős közepén, és a torkomból önkéntelenül tör
fel a sikoltás. - Rob!
A férjem sok méterrel
arréb, egy üvegajtó mögött ül, de látom, ahogy felegyenesedik,
és Simon Frizzellel együtt felém néz. Abban a pillanatban, hogy
meglát, minden maradék vér kifut az arcából, és azt mondja:
"Nem lehet!" Utána olyan hirtelen pattan fel, hogy a szék
elvágódik mögötte. Áttör az üvegajtón, lerohan a lépcsőn,
és senkivel se foglalkozva egyenesen hozzám rohan.
Istenem, mióta várok
már erre! A karjai olyan erősen és olyan féltően ölelnek át,
belőlem pedig kérlelhetetlenül kitör a zokogás. Szorosan simulok
hozzá, az ujjai a derekamba mélyednek, érzem a mellkasomon, hogyan
dobol a szíve, és úgy ringat, mint régen, mint mikor apa miatt
rossz volt a kedvem, és próbált megnyugtatni. A bőrömön érzem
a leheletét, a forró levegőt, amit kifúj, és azt, ahogy a
nyakamra hajtja az állát. Mikor a mellkasának nyomom az arcom és
magamba szívom semmihez sem hasonlítható illatát, a bensőmet
forrón önti el a szeretet. Mit is mondott Lisa? Agapé? Igen, ez a
neve.
Ez a neve, és én végre
otthon vagyok.
Drágaság! ♥
VálaszTörlésOh, te jó ég! Ez gyönyörű, izgalmas, borzalmasan jó fejezet volt! Egyszerűen imádtam, beleszerettem! Ez a történet olyan összeszedett, annyira csodálatos!
Hilgar megjelenése pedig... Ohh!♥ Egyem a szívét! Imádom Hilgart!
Kezdem úgy érezni, hogy az esetlen recepciós csupán álca volt (ez a rész után már logikus), valójában pedig valamilyen "szövetségnél dolgozik", ez pedig jobb mint gondoltam volna!
Oh, és Katie megmentése viszont el-ké-pesz-tő volt. Semmi logikátlanság, esetleg butaság!
Az egész döbbenetesen volt végigvezetve.
Ami pedig a hátramaradt részeket illeti... nem akarom. Nem akarom elengedni, azonban tudom, hogy neked nehezebb, mégis ez a sztori pici szívemhez nőtt. Nagyon. És fáj...
Nagyon imádtam, Bo♥
Drága Bo,
Törlésmint mindig, most is sikerült megörvendeztetned a kommenteddel, köszönöm szépen! Annyira jól esik, hogy ez a véleményed a blogról, és hogy olvasod meg mindig írsz... Amiket kitaláltál, talán igazak, talán nem, ki tudja.
Nem tudom, mit írhatnék még. Talán újra csak azt, hogy köszönöm! <33
Dorine
Édes, drága Dorine!
VálaszTörlésNem hiszem el, hogy nem küldte el az üzenetem, most olyan szomorú vagyok, mert szerintem egész normálisan összeszedtem a gondolataimat és most tutira ki fogok hagyni valami lényegeset :(
Először is, ez a fejezet nagyon meglepőre és eseménydúsra sikeredett. Amikor elolvastam az első sorokat, elképzelni sem tudtam, hogy végül ide fogunk kilyukadni... pedig számítanom kellett volna rá, ugyanis már alig van vissza néhány rész, ami azt jelenti, hogy lassan le kell zárni a cselekményeket. No, de rátérve a részre:
Quinn.. szomorúan vettem észre, hogy mekkorát tévedtem, és hogy mekkora hatással volt rám a kinézete, vagyis az Odaátban játszott szerepe, és annak személyisége. No meg azt, hogy ha én lettem volna Kate, minden bizonnyal már meghaltam volna, amiért bíztam volna benne.
Aztán Hilgar! Annyi kérdés kering most bennem. Hogyan gondolta azt, hogy az ő élete elve a veszély? Miért ment el? Honnan ismeri Robot? Miért mentette meg Katet? Tartozott Robnak egy szívességgel? Ki ez az ember?
A vége pedig nagyon aranyos lett, annyira örülök, hogy nem lett a lánynak semmi baja, és remélhetőleg a gyerekek sem <333 *-*
Millio puszi Xx
Drága szerecsendio!
TörlésIgen, tényleg elég sok minden történik ebben a részben, mert valóban le kell lassan zárnom a cselekményszálat. Már csak az a baj, hogy még mindig nem tudom, pontosan hogyan is fog ez kinézni. Na mindegy, majd eldől.
Quinn valóban olyan, amilyen, bár nem tudom, a sorozatban milyen karaktert alakít. Hilgar nagy titok, de ki tudná megfejteni? Sok-sok kérdésed van, és ezt meg is értem, nekem is van sok... :P
Köszönöm a kommentedet, és remélem, nem okozok csalódást a maradékkal sem! <3
Dorine
Kedves Dorine!
VálaszTörlésHát kissé szomorúan hallom ,hogy a vége felé járunk a történetnek. De egyben kíváncsi vagyok ,hogy mit tartogatsz az utolsó fejezetekre.
Én korábban is gyanítottam ,hogy Hilgar túlságosan is furcsa személyiség, hogy csak egy egyszerű recepciós szerepét töltse be. Kíváncsi vagyok, hogy ő, hogyan kapcsolódik Robhoz. Remélem ezt is beleírod a történetbe. :)
És a vége...hát igen, szerintem nem nagyon számított arra senki ,hogy Rob is történetesen ott lesz az FBi-nál ,de hát vannak érdekes dolgok és véletlenek. A vége amúgy nagyon tetszett, megható volt számomra.
Azt hiszem ,hogy mindent leírtam. Várom elő szeretettel a folytatást. :)
Ilona
Kedves Ilona,
Törlésigazán örülök, hogy ilyesmiket gyanítottál, mert ez azt jelenti, hogy sikerült jó helyre elvetnem a magokat, amikből a gyanú kelt ki benned.
Én most igazán nem tudok többet írni, csak remélem, hogy tetszeni fog a folytatás. <3
Dorine
Juujjjj Dorine!!!! Olyan cuki vagy, hogy itt is kiírtad, és olyan jó esett hogy nekm ajánlottad ezt a részt <33 nagyon köszönöm így utólag is :D a meglepi bulimról meg már mindent tudsz, sajnálom, hogy nem lehettél ott :(
VálaszTörlésA részről pedig... iszonyú jó lett, mint mindig :D Nagyon cuki volt ahogy találkoztak.... Teljesen elképzeltem a jelenetet.... ahogy Rob észreveszi Kate-t és fölborítja a széket a lendülettől.... Meg ahogy megjelenik Hilgar, mint légkondi szerelő.... :DDD Ááá szóval nagyon jó lett :D És nagyon várom már a folytatást... :)
És nemsokára vége :(
Puszii: Adél <3
ui: még egyszer nagyon köszönöm a részt <3
kenyér <33
Juujjjj Adél, igazán nincs mit, ez aztán a legkevesebb! Én is sajnálom, hogy lemaradtam a bulidról, de hát ez van, majd legközelebb bepótoljuk, oké? :3
TörlésNagyon örülök, hogy jónak találtad a részt, meg hogy el is tudtad képzelni a jelenetet, ahogy Katie és Rob újra találkoznak. Jó rég volt, hogy elváltak!
Köszönöm, hogy olvasol :33
Dorine <3
ja és kenyér :D